Igazából elég személyes és mégis elég általános, ami történt. Nem tudom, mennyi idő megemésztenem, csak azt, hogy sokminden megváltozott.
Többrétű a játék. Talán mindenkivel előforul(hat) kisebb-nagyobb mértékben, én csak azt nem kívánom, hogy koncentráltan kapjátok, mert így elég necces.
Az egyik felén adott egy “anyós”, akit nem szeretek így jellemezni, mert nem vagyunk sehogy. Írtam már párat róla, de igazából még sosem gondolkodtam el igazán rajta, mi tart vissza egy béke jobbtól (és ha már nekem kell okosabbnak lennem…) Most így tiszta lett: gyakorlatilag mélyen vallásos emberről van szó, aki nem kávézik (vagy csak nagyon minimálist), nem cigizik, nem iszik. Namost tapasztalatból mondom, hogy ha valakinél ez a három dolog egyszerre nem, az fura. Tényleg. Nem találkoztam még olyannal, aki ezt a hármat egyszerre nem csinálta és lett volna humora vagy elemző készsége. Nemtom miért, csak így van. Várom ezúttal is az ellenpéldák jelentkezését :)!!!
Szóval nem vagyunk jól. Mert egyszer beengedtem az életemben (nem önként és sejtettem, mi lesz) és meghallott valamit, amit nem is neki mondtam és aminek akkor elég kemény oka volt, miért mondom. Ez két éve történt. Azóta sem állt elém megbeszélni vagy legalább rákérdezni, ellenben simán elnézte, hogy eltartom (persze a fiával közösen, na de akkor sem az én anyám) és ellenben 2 éve sunyizik a hátam mögött. Mondom, mélyen vallásos. Nem tudom, milyen vallás ez, ahol megengedett a kétszínűség és az áskálódás. Én olvastam párról , de egyben sem fedeztem ezt fel. Sőt! Namost a problémám az ott kezdődik, ha valakivel nem tudok kommunikálni és ott ér véget, ha erkölcsileg megbukik előttem. Azzal már nincs mit tenni, csak sajnálom – jobb esetben, rosszabban nem is érdekel. Ez, hogy valaki a saját törvényeit nem tartja be, amit valahol önként vállalt, az nekem már sok. Túl sok. Azt gondolom, nem lenne nehéz belátnunk vagy megsejtenünk, mivel járna az egy ilyen helyzetben, ha lepacsizunk ezzel az emberrel… Van amit nem lehet tolerálni sztem és kész. Vagyis én nem vagyok rá berendezkedve.
Namost ebből az lett, hogy a kedves párom sokadjára adta a tudtomra, hogy döntési, választási helyzetben érzi magát.
Aha! Értem. Illetve nem. Mivel sztem ez így nem ér. Sztem ilyen nincsen. Sztem ez zsákutca.
A másik oldalon ott egy barátom, aki alig fél éve jelentette ki, hogy bmi lesz is, sosem akar elveszíteni, majd miután nem értette igazán, miért van London és a párom miért van ott, szépen rámkente az egészet és úgy ahogy van elárult. Már a barátságunkat. Hónapokig nem beszélt velem… Ami oké, mert most legalább színt vallott és legalább őszinte volt, no meg tegyük hozzá: fiatal még, ezért néha furán reagál. (csak az a fránya megérzésem ne lenne, hogy azonnal tudtam, mi van…!) Ez egy dolog. A másik, hogy aki szidott neki engem, csak 2 hete ismert akkor. Nem is értem, honnan vette a bátorságot, bár ha megnézem: tökmindegy hol vagy, ha parasztnak vagy seggnek születtél, az is maradsz. Ennyi. Pedig egy egész értelmes lánynak tartom, csak sajnos ahhoz nem elég érett, hogy az életét kezelje, ezért másokét próbálja. Ez lett a vége. Innen szeretném nagyon megköszönni neki a jóindulatát :):):)
A harmadikon pedig egy … hát hogy legyek finom… Szal becsapott az az ember, akivel az elmúlt 3 évem töltöttem. Csúnyán. Az egy dolog, hogy segíteni akart a szülein, ezért mielőtt elment adott az érzésnek és hitellel kihúzta őket a szarból. Ez még így valamelyest érthető is. Csakhogy én ezt 3 hónappal az akció után tudtam meg. Vagyis nem ezt, csak azt, hogy havi x ezret majd kell fizetgetnem egy számlára, ennyi. Nem kérdeztem, csak hazajöttem Londonból és fizetgettem. Jó, az ő számlájáról, na de annyi is volt kb., amit adott nekem. Nem is lenne ezzel baj, ha 1. nem lenne egyéb fizetni való, amiről nagyvonalúan tudomást sem vett, 2. tudtam volna, mi ez. További 3 hónapig (2,5) egy árva szóval nem mondta. Egyetlen nyikkanással sem. Én meg vártam, nem kérdeztem, gondoltam majd személyesen vagy…
Aha! Hát nem. Csütörtökön landoltak. Megintcsak kuss több napig. Ekkor kérdeztem rá – ha minden igaz pár napja. Akkor nyögött egy mondatos választ, majd elment.
Hát ez. Gyakorlatilag végig közös kasszán éltünk. Azt hiszem ez egy kicsit több, mint ami beleférhet. Nem akarok nagy szavakat használni, de ez valóban olyan, mintha benyúlt volna a szekrénybe és szó nélkül kivette volna a pénzt. Azzal a nehezítéssel, hogy ez az összeg még akkor nem is létezett.
És itt azért az ember megáll egy pillanatra. Mégis mi oka van valakinek ilyet csinálni? Mégis miért nem lehet az ilyesmit 3 év után megosztani? Én spec, akárhogy gondolkodom, nem tudom. Csak egy szó jut eszembe, de azt nem szeretném ide írni. Amúgy pont így volt ez, amikor az anyja hozzánk települt, bele az életem kellős közepébe: “jön anyu” és 2 nap múlva cókmókostul állt az ajtómban ez a nő.
És akkor ennek hol a vége? Ha anyu majd 5 év múlva azt mondja, az én párom egyszercsak álmomban elvágja a torkom? Mert anyu azt mondta?
Jó, oké, néha túlzok, de második körön várom azok jelentkezését, akik ésszerű indokkal tudnak nekem szolgálni erre. Mert a tartás nélküli embereken kívül a legjobban azt utálom, ha valaki az orromnál fogva vezet – vagyis ha ez kiderül.
A negyedik oldal talán el is törpül e mellett. Miszerint az, hogy ahogy én látom mindez (a becsapás, mások által geciszarnak való megítélésem és társai) azért lettek, mert elfelejtettem néhány dolgot. Például, hogy az emberek életében vannak bizonyos dolgok, amiket egyedül kell megtenniük. Ilyenek bizonyos döntések és harcok. A párom rámült és miközben mártír volt, én kezdtem harcolni az ő harcait.
Mert nem látom be, hogy 2,5-3 hónap távollét után és miután 2kor landolt a gépe miért csak este fél 10kor ért ide hozzám nem kicsit pálinkásan, majd a következő 2 napban miért kellett agyatlanul végigrohanni az országot és még a szomszéd kutyájával is lezavarni egy jó mítinget, mert az fontos…..! Ez így mi? Ez így a kapcsolatom???!!!! Ez a dehiányzol meg az életem értelme???
Szerintem meg ez egy kis fogalomzavar. Nem az, lehet így élni. Van egy ismerőse a szüleimnek, aki szintén mindenkit szeret, csak épp párkapcsolatot nem tart fenn hosszan és sosem volt felesége sem… És ebben még az is benne van, hogy tényleg nagyon szeret engem és tényleg én vagyok az élete értelme, csak épp ő ilyen típus. Vannak ilyen típusok. Csak ha ezerszer nem utaltam rá, hogy de ez így gáz, akkor egyszer sem. Arról nem beszélve, hogy 3 év nem hallottam egy izmos párbeszédet közte és az apukám közt. Pedig elég nyitott ember az apukám és még csak nem is hülye, hogy ne látná, mi folyik itt…
Jaj, na. Nem ömlengni meg sírni akarok ide. Csak azért írom le, mert nagyon bánt a dolog és valahol nem is értem az egészet. Valószínűleg magamnak köszönhetem: nem kellett volna mindent felvállalnom. Most csak megosztani tudom, hogy más ne essen ilyen hibákba: ne akarjátok a másik helyett megvívni, nincs értelme: ő majd folyton elvárja, te meg belefáradsz. Sosem vezérelt rossz indulat, haragtartó sem vagyok, mert nem tudok, hisz mindenki hibázik – én meg pláne. De ez most picit sok volt és tömény.
Nem akarok nagy igazságokat írni így a végén. Szerintem érthető, miért. Inkább csak postolom.
